Tom halála és temetése, avagy Bill legrosszabb rémálma… Az utolsó három harangszónál egy fekete hajú fiú zokogása vegyült a mély szólamokba, s keserves kiáltás indult a Magdeburgi éjszakába. Az ifjú ölében tartott egy élettelen elernyedt testet, és feldúltan csapkodta annak mellkasát, testvérét szólongatva. Sokáig tartott, míg négy szirénázó autó tűnt fel a semmiből, s Billt gondos kezek szakították el a holttesttől, a fején lévő apró zúzódást ápolgatva. Több ember szánakozó tekintete vetült rá, ő erre gyűlölködve felmordult, s kiszakította magát a mentősök kezei közül. Futott, futott, míg a lába bírta. Lenézett véres kezére, mely még mindig bátyja utolsó hagyatékát szorongatta elszántan, egy apró, félbetépett képet, mely anyjukat ábrázolta. Könnyek nélkül felsírt, majd fájdalmában összerogyott, és kezeivel a földet csapkodta. „Miért?”- kérdezte sokadszorra magától, és a halott utolsó szavai kerítették hatalmukba. „Mert jól esett”- vigyorgott bátyja eszelősen, egy ezüst színű revolvert tartva izzadt tenyerében. Hasba lőtte magát. Bill előtt újra és újra felderengett a fiú szája, melyből időről időre kicsordult egy-két csepp vér. Így visszaemlékezve elég abszurdnak találta a jelenetet, ahogy rátalált félholt testvérére, és kárörömmel teli kacajt hallatva fordult el a földön fekvő testtől, majd iszonyú megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy az előbb látott fiú Tom volt. Tom, az ő szeretett testvére… A jobbik része. Visszafordult, s összeesett haldokló bátyja mellett. Bill egy kicsit megrázta kócos fejét, majd leült egy szikla tövébe, és próbálta abba a hitbe ringatni magát, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Fölnézett az aranyos fényt sugárzó Hold gömbalakjára, s kezébe temetve arcát merült mély álomba. Másnap hajnalban hidegrázásra és egy lágy női kéz simogatására ébredt. - Szervusz.- köszönt neki halkan az édesanyja, és sírástól elvörösödött szemével pásztázta szeretett fia tekintetét. A fiú durván ellökte magától, s feldúltan közölte anyjával, hogy majd a temetésen találkoznak. A nő elkeseredetten felsírt, s meghökkenten állt tovább gyermeke mellől. Billt jóleső érzés kerítette hatalmába. Gonoszan vigyorgott, majd a tó tükrében meglátva saját eltorzult arcát, ismét rimánkodni kezdett. Órákig hevert megtörten a víz mellett, s édes testvérét hívogatta. De az már nem válaszolt. Valahol messze volt, valahol egy jobb világban. A bandára való tekintettel a temetést délután rendezték meg. A temető előtt hatalmas tömeg gyűlt össze, s mindannyian szánakozva meredtek az éppen akkor odaérkező fiúra. Ő csak megvetéssel válaszolt a kedves tekintetekre. Közelment a sírnak szánt helyhez, s az eddig kezében szorongatott képet egy könnycseppel kísérve dobta a gödörbe. Majd leült a kerítés tövébe, s csak üveges szemekkel meredt előre. Egy gyönyörű palástba öltözött pap tűnt fel hatalmas kíséretével, s utolsó útjára kísérte a halottat. Bill egy gyenge sziluettet látott kirajzolódni a temető másik végében, és szemét addig meresztgette, míg ki tudta venni a távolban álldogáló alakot. Egy, a fájdalomtól összegörnyedt, keservesen zokogó lány volt. A fiú feldühödten elindult felé, s iszonyú csattanással adott neki egy pofont. A lány ráemelte kisírt szemét, majd lehajtotta fejét, és belenyugodott a sorsába. Ő okozta Tom halálát. Megérdemli hogy utána menjen. Ha aznap nem vesztek volna össze… Ha nem rohant volna el… A lány felzokogott, s tekintetével követte Bill újabb ütésre emelt kezét. Talán ugyanez villant az ő agyába is, mert leeresztette kezét, majd megvető mordulással hagyta ott a lányt. Hagy szenvedjen… Megérdemli. Ismét lekuporodott, majd a szép barna márványkoporsóra nézett, de szinte látta, ahogy benne ikre fekszik. Erre Bill egy megmagyarázhatatlan okból megnyugodott. Összekulcsolta kezeit, s fejét a lábára hajtva ringatózott. Megint elaludt. Álmában újra Tommal volt… Megölelték egymást, s Tom kedves hangon a fülébe suttogta: „Nyugodj meg. Mindig veled leszek.” Az alvó fiúnak egy könny csordult ki a szeméből, lecsordult az állán, majd hatalmasat koppanva a cipőjén állapodott meg. Erre ő fölébredt, s ismét keserves zokogás rázta meg. „Miért? Tom miért? Amiatt a lány miatt? És velem mi lesz? Engem itt hagysz?... Egy kezet érzett a vállán, de mögötte nem volt senki. Megrázta magát, majd néhány embert félrelökve ingerülten közeledett a gödörbe fektetett koporsó felé. Leült, majd újra sírni kezdett. „ Ha csak egyszer, csak egyszer viszont láthatnálak… Ha megölelhetnélek. A földet kaparta fájdalmában. Egy mosolygó arc villant a szemei elé, utolsó emlékképe szeretett testvéréről. „Majd jövök…”-ugrott fel testvére a kanapéról, s vidáman ugrálva kiment az ajtón. Billből már ömlöttek a könnyek. Elkeseredetten kapaszkodott a növényekbe, és újra meg újra bátyja nevét ordította. A tömeg félősen, vagy inkább szánakozva nézte végig a jelenetet, de nem mertek a fiú közelébe menni. Három erős férfi húzta el Billt addig, amíg a sírásók elföldelték a testvérét. A barátját… A legjobb barátját… Kiszakította magát az erős kezek közül, de már késő… már túl késő… Ikrét elásták… Döbbenten meredt a sáros földre, egy pillanatra még a szívverése is megállt. „ Hát soha többé nem ölelheti meg… Soha többé nem mondhatja neki hogy szereti… Soha többé…” Összeesett, s a nedves földön összekuporodva lecsukta a szemét, a földet simogatva. Az emberek lassan eltűnedeztek, és csak ő feküdt ott megtörten a Magdeburgi temetőben. „ A kötelék ami köztük volt… Azt soha semmi nem szakíthatja szét…” De most valamiért nem érezte a kettejük között lévő erős fonalat. A szívéhez kapott, s mintha egy darab letört volna belőle, lassabban dobogott. „Szeretlek… Mindigis szeretni foglak…” Mégjobban összehúzta magát, és az azóta emelt síremlékre fektette kezét. „Lieb die sekunde” látszott a kiírás, alatta egy mosolygós kép Tomról. Ismét könnyek lepték el a szemét, és a fogyó Holdra pillantva nagyot sóhajtva lehunyta a szemét. Egy kéz telepedett a tenyerébe, s egy kedves hang szólt a fülébe. „Szeretlek”- mondta Tom, majd gyönyörű fénnyel elárasztva a zord temetőt szállt el egy jobb világba.. Már három hete, hogy az egykor oly vidám frontember a temetőben bátyja sírja mellett töltötte az éjszakát. Az énekes másnap közölte a megtört rajongókkal, hogy a bandának végleg vége. A tömeget a hír ostorcsapásként érintette. Az emberek lassan mind elpártoltak a Tokio Hoteltől, és most, három héttel a tragédia után már csak egyetlen ember foglalkozik Tom korai halálával. Bill lassan csoszogott végig a sétányon, szakadt ruhákban, ápolatlanul. Az emberek mind próbáltak tőle messzebb húzódni, föl sem ismerték a megkeseredett fiút. Régen csillogó fekete haja, most kusza madárfészekre emlékeztetett. Bizonytalan léptekkel indult a temető felé, kezében egy üres Bacardi-s üveget szorongatva. Eddig sosem ivott, de az utóbbi hetekben szinte csak részegen láthattuk. Mikor épp nem volt erősen illuminált állapotban, a temetőben aludt halott bátyja márvány sírkövére támaszkodva. De most már oda is egyre kevesebbszer engedték be. Kénytelen volt a padot választani nyugvóhelyül, s önmaga sem értette, hogy mért nem megy vissza a szállodába, vagy haza. De. De igen. Ő értette. Bár senkinek sem merte beismerni, de nem akarta Tom semmilyen holmiját akár csak egy pillanatra is megpillantani. Botladozva bement a hatalmas vaskapun, és mit sem törődött a szánakozó tekintetű biztonsági őrrel, aki hiába próbálta vigasztalni. Elsétált a helyig, addig a helyig, ahol szeretett bátyja tetemét élősködők tépik darabokra. Érezte, ahogy megjelennek a szemében az első könnycseppek, de nem hagyta. Megdörzsölte szemét, és nagy nehezen leült a nyirkos talajra. Egy pár nappal ezelőtt még jött néhány régi fan, de most már mindenki elfeledkezett a raszta hajú tüneményről, bátyjáról, az ő édes bátyjáról. Remegő kézzel simította végig Tom arcképét, és szinte látta maga előtt ahogy egy pár évvel korábban kézenfogva sétáltak a parkban, ahogy kiskorukban a kertben fociztak, ahogy az első fellépésük előtt Tom bíztató mosolyt küldött lámpalázas öccsének, és azt is látta, ahogy a gitáros utolsó perceiben vérző hasát fogva vigyorgott eszelősen arra az emberre aki mindig mellette állt… őrá… Billre. A fiú mostmár hagyta legördülni állán a fájdalom könnycseppjeit, majd bánatában összehúzta magát, és csontsovány kezeire pillantva megriadt önmagától. „Mi lett belőlem? Mit csinálok? Tom ezt nem hagyná… Tom… Hiányzol Tom… Ugye itt vagy velem… A szívemben….” „Tom meghalt”; szólalt meg egy kis gonosz hang a fejében. „Nem, nem halt meg… Még mindig itt van… akit nagyon szeretünk, az mindig mellettünk marad…”. Az énekes még mindig próbálta abba a hitbe ringatni magát, hogy ez az egész csak egy rossz álom. „Mindjárt fölébredek…” Majd magának apró pofont adva dőlt rá a síremlékre, és keze a feliratra tévedt. „Élj a pillanatnak”- mondta mindig bátyja mosolyogva, de most… Most nem megy neki. Lesöpört két falevelet, majd fejét a kőre hajtotta, szinte úgy, mint aki a rég nem hallott szívdobogást akarja viszont hallani. De az már nem doboghat többé. Újabb könnyek égtek a melegbarna szemekbe, és mintha kést szúrtak volna a szívébe, Bill mellkasához kapott. Végighúzta a kezét szakadt ruháin, és kissé kipúposodó zsebébe tévedt. Kihúzott belőle egy apró kis szobrocskát, és vérző szívéhez emelte bátyja kedvenc kabaláját. „Mért hagytál itt? Ne menj el… Gyere vissza… Menjünk együtt…” Szeme elé idézte a pillanatot, mikor megfogadták, hogy mindig, örökre együtt maradnak. Újabb tőrrel érkezve vette észre síró anyját a temető sarkában. Mit sem törődve a kuporgó nővel, Bill elfordult, és mélyen a képen lévő mosolygó szemekbe nézett.- Én is utánad akarok…- hangzott a három hete áhított mondat a rimánkodó fiú szájából. Tom halála óta először szólalt meg, de most ömleni kezdett belőle a szó.- Szeretlek… Azt ígérted… Azt mondtad… Azt mondtad mindenhova együtt megyünk… Miért hagytál itt?... Mért mentél oda, ahova én nem tudok… Ahova én nem vagyok képes…. Vagy mégis? Bill kezébe vett egy élesebb szélű követ, és elszántan meredt a kis zöld vonalra, mely a fő ütőerét volt hivatott jelölni. Egy ideig csendben bámult vékony karjára, majd egy apró pocsolya tükrében meglátva saját magát, elborzadt. „Ez már nem is te vagy…” Hangzott fel ismét a kis hang, melyet a lelkiismeretének vélt. „Nem… Én ezt nem tudom megtenni… Nem vagyok olyan bátor… Nem vagyok…” Sírva eldobta az öngyilkosságának szánt követ, és összegömbölyödött egy fa árnyékában. Szíve fájdalmasan összefacsarodott. „Még ennyit sem vagyok képes megtenni…” Felült, és előre hátra ringatózva folytatta a kesergést. Letörölte piszkos arcát, és üveges tekintettel előre meredve emlékezett vissza arra az időre, amikor még együtt voltak… Amikor még együtt ültek a padon, és nevetgélve meséltek vicceket, időről-időre apró taslikat adva egymásnak. Milyen szép is volt az az idő. De Tom meghalt. Az ikertestvére. A másik fele… Tom… „Édes Tom…” Lehunyta szemét, és ugyanúgy mint három hete, mint azóta minden nap, Tom leszállt hozzá a magasból álmában, és újra együtt voltak… Megint… Bill minden éjszaka ugyanazt álmodta, de nem tudott betelni testvére látványával. A valóságban könnycseppek zápora zúdult az ifjú szeméből, és mint mindig, most is letörölte ezeket egy kedves, meleg kéz, annak a keze, akire a fiú oly régen vágyott… - Emlékszel mit ígértem?- simította végig Bill arcát Tom- Hogy örökké együtt leszünk…